Isten vagy istenképzet?
"Manapság azonban, midőn elmondhatjuk, hogy az emberek egy része egyáltalán nem hisz istenekben, mások pedig úgy vélik, hogy nem törődnek velünk, végül a leghitványabbaknak a többségnek az a véleménye, hogy egy kevés áldozat és hízelkedés árán segítőtársaik lesznek az istenek a harácsolásban, és sok esetben nagy büntetésektől szabadítják meg őket... Az emberek istenképzeteinek megváltoztatásával tehát a törvényeknek is meg kell változniuk."
Platón: Törvények
A büntetésről
"Mert csak a rosszat kell büntetni, hogy megjavuljon, nem pedig a szerencsétlent, hisz ezzel nem érünk el semmit."
Platón: Törvények
Kincsekről
"Így kincs helyett becsesebb és jobb helyen lévő kincset szerzek, ha a lélekben rejlő becsületet többre tartom a vagyonban rejlő gazdagságnál."
Platón: Törvények
"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok elássák és ellopják;
Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják."
Máté 6,19-20
Az igazi tragédia
"Ami mármost azokat a szövegeket, dallamokat és táncokat illeti, amelyeknek célja a rút testek és lelkületek utánzása, s amelyeknek természetes rendeltetése, hogy nevetést keltsenek: tehát egyáltalán minden komikus utánzásról azt mondhatjuk, hogy meg kell nézni és meg kell ismerni őket. Hiszen a nevetséges nélkül a komolyat - s egyáltalán ellentéte nélkül semmit - sem lehet megismerni, ha valaki igazi belátásra akar szert tenni. Csinálni azonban nem szabad mindkettőt, ha csak egy kicsit is részesülni akarunk az erényben; hanem épp azért kell mindkettőt megismerni, nehogy tudatlanságból valaha is olyat tegyünk vagy mondjunk, ami nevetséges; mert ilyet nem szabad tennünk. A nevetséges jellemek és dolgok utánzását tehát szolgákra és megfizetett idegenekre kell bíznunk, s nem szabad az ilyesmit komolyan vennünk; és szabad embernek - sem férfinak, sem nőnek - még a látszatát sem szabad keltenie, hogy ilyesmivel foglalkozik, hanem az ilyenfajta utánzásban legyen mindig valami újdonság számunkra! Ami tehát a nevetséges tréfákat illeti, amit általában komédiának nevezünk, ez a törvény és magyarázat vonatkozzék rájuk.
Ami ellenben a komolynak nevezett tragikus költőket illeti, ha ilyenek egyszer eljönnének hozzánk, és imigyen kérdeznének meg bennünket: "Barátaink, vajon meglátogassuk-e városotokat és országotokat, vagy sem, és elvigyük-e hozzátok művészetünket; mit szándékoztok ezzel kapcsolatban cselekedni?" - nos, mit kellene felelnünk ezeknek az isteni férfiaknak? Szerintem a következőt: "Nemes barátaink, mi magunk is tragédiaköltők vagyunk, erőnkhöz képest a legszebb és legjobb tragédián dolgozunk, hiszen egész államunk: utánzás - a legszebb és legjobb élet utánzása. S szerintünk ez az igazi tragédia. Költők vagytok tehát ti is, de mi is azok vagyunk, s ugyanazon a területen működünk mint versenytársaitok és ellenfeleitek, a legszebb drámán dolgozunk, amit természet szerint csak az igazságnak megfelelő törvény képes megalkotni, amint reméljük. Ne higgyétek tehát, hogy könnyen megengedjük, hogy a piacon felállítsátok színpadotokat, és behozzátok szép szavú színészeiteket, akik hangosabb szavúak minálunk; nem fogjuk megengedni, hogy szónokoljatok fiainkhoz, feleségeinkhez és az egész tömeghez, minthogy az ugyanazon körülmények között tanúsítandó viselkedésről ti nem ugyanazt hirdetitek, amit mi, hanem többnyire épp az ellenkezőjét. Így tehát esztelenség volna tőlünk és az egész várostól, ha rátok bíznánk, hogy csak működjetek nyugodtan, még mielőtt a tisztviselők megítélhetnék, vajon alkotásaitok alkalmasak-e rá, hogy a közönség előtt elmondják őket vagy sem. Nos hát, lágy és behízelgő múzsák sarjai, mutassátok be műveiteket a tisztségviselőknek a mieinkkel való összehasonlítás végett, s ha az derül ki, tieitek ugyanazokat vagy még jobb és szebb elveket hirdetnek, alkalmat adunk nektek az előadásra; ha azonban nem, akkor, barátaim, nem adhatunk engedélyt."
Platón: Törvények
A gonoszságról
"a gonoszok valamennyien minden cselekedetükben akaratuk ellen vétkeznek. Ha pedig ez így van, akkor szükségképen le kell vonni, ami ebből következik.
Hogy az igazságtalan ember gonosz, de csak akaratlanul az. Mert annak semmi értelme sincs, hogy valaki akarata ellenére cselekszik valamit szándékosan."
Platón: Törvények
Életjáték, játékélet
Platón: Törvények.
A beszélgetésről
A hatalom igazságossága, az igazságosság hatalma
"Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked." (Jn19,11.)
"Mert az, hogy ki tiszteli természettől fogva és nem csak színleg a jogot és igazságot, és ki gyűlöli valóban az igazságtalanságot, itt derül ki, az ilyen emberekkel szemben, akik ellen könnyebb igazságtalanságot elkövetni."
Platón: Törvények
Önhittség és szégyenérzet
"Ha pedig az önhittség erőszakba fordul, ezekre a törvényekre vár, hogy harcba küldjék ellene az igazság társaságában a legszebb félelemet, melyet - mint istenektől jövő félelmet - szeméremnek és szégyenérzetnek nevezünk."
Platón: Törvények
Amelyik lélek sosem látta az igazságot, az nem ölthet emberi alakot.
Mikor azonban ünnepi lakomára vonulnak, már a meredek régiók, az égboltozat belsejének legfelső pontja felé igyekeznek. E vidéken az istenek fogatai, melyek egyensúlyban vannak, jól kormányozhatók s így könnyedén haladnak, ám a többiek csak nagy nehezen. Mert az a ló, amelyik a hitványságból részesedik, lefelé húz, a föld felé hajlik és nehezedik súlyával, ha nem nevelte helyesen a hajtó. Itt tehát fáradság és rendkívüli erőfeszítés vár a lélekre.
Azok a lelkek, melyeket halhatatlannak neveznek, amikor felérnek a csúcsra, kivonulnak és megállnak az égboltozat hátán, s álltukban a körforgás körülvezeti őket, ők pedig szemlélik az égbolton kívüli dolgokat.
Az égbolt fölötti tájat még nem énekelte meg földi költő és méltán nem is fogja megénekelni soha, de ilyesféle lehet. (Vállalkoznunk kell rá, hogy igazat mondjunk, különösen mivel magáról az igazságról szólunk.) Ezen a helyen ugyanis a valóban létező valóság található, melynek nincs színe, nincs alakja, és nem tapintható, egyedül a lélek kormányosa, az ész számára szemlélhető, s rá vonatkozik az igaz tudás fajtája. Mármost az isteni értelem, mivel ésszel és tiszta tudással táplálkozik, és ugyanígy az összes olyan lélek értelme, amely kész befogadni azt, ami véle rokon, boldog, hogy hosszú idő után megpillanthatta a létezőt, és most a valóságot szemlélve elégedetten táplálja magát, míg a körforgás körben vissza nem viszi ugyanarra a helyre. Keringése során szemügyre veszi magát az igazságosságot, szemügyre veszi a mérsékletességet, szemügyre veszi a tudást, de nem azt, amelyhez keletkezés tapad, és amely más és más aszerint, hogy melyikére vonatkozik ama dolgoknak,amelyeket mi létezőknek nevezünk - hanem azt a valódi tudást, amely a valóban létezőre vonatkozik. Épp így a többi valódi létezőt is megszemlélve s betelve velük, ismét alámerül az égboltozat belsejébe és hazatér. Mikor megérkezik, a kocsis a jászol mellé állítja a lovakat, ambrósziát vet eléjük és hozzá nektárral itatja őket.
Ilyen tehát az istenek élete. Ami pedig a többi lelket illeti: az amelyik a legjobban követi az istent és a leghasonlatosabbá vált hozzá, kocsisának fejét az égbolt fölötti tájra emeli, s így ragadja magával őt is a körforgás, de lovaitól zavarva csak nagy nehezen szemlélheti a létezőket. Van, amelyik hol kiemelkedik, hol meg alámerül, s lovai erőszakoskodása miatt némely létezőket lát, másokat meg nem. Megint mások valamennyien vágyódnak ugyan a magasságba és követni iparkodnak az istent, de tehetetlenségükben alámerülve sodorja őket a körforgás, egymáson hánykolódva tapossák egymást, mert egyik a másik elé akar jutni. Csupa zűrzavar, küszködés, veríték támad, közben a hajtók hibájából sok ló lesántul, másoknak szárnya törik, és ezek mind - sok fáradozásuk ellenére - a létező szemléletében nem részesülve távoznak, s miután eltávoztak, a vélekedés táplálékával élnek.
Az igazság mezejét meglátni pedig azért igyekeznek olyan nagyon, mert annak rétjén van a lélek legnemesebb részéhez illő legelő, amely táplálékával a lelket fölemelő szárny növekedését serkenti. Adraszteia törvénye pedig a következő: amelyik lélek egy istent követve megpillant valamit a valóságból, azt a következő körforgásig baj nem éri, s ha mindig képes erre, örökké sértetlen marad. Ám ha nem képes követni, és nem részesül a látványban, s ráadásul úgy hozza a balsors, hogy feledéssel és gyarlósággal megtelve elnehezedik, elnehezedvén pedig tollát elhullatja és a földre zuhan, akkor az a törvény, hogy az ilyen lélek első megszületésekor ne kerüljön állati testbe, hanem amelyik legtöbbet látott az olyan magasba jusson, melyből majdan bölcsességszerető, vagy szépet szerető, vagy múzsai és szerelmes természetű férfiú válik. A sorban a második a törvénytisztelő vagy harcias és uralkodásra termett király legyen, a harmadik államférfi, vagy gazdálkodó, vagy üzletember, a negyedik fáradságot kedvelő tornász vagy majdan orvossá váló ember, az ötödik jós, vagy misztériumokba beavató pap legyen. A hatodikhoz költő vagy más utánzó művészfoglalkozása illik, a hetedikhez a kézművesé vagy földművesé. a nyolcadik szofista vagy demagóg legyen, a kilencedik pedig zsarnok.
Annak, aki ezen életformákban igazságosan él, jobb sors jut részéül, aki pedig igazságtalanul, az rosszabb sorsra jut. Mert oda, ahonnan minden lélek jön, nem jut vissza tízezer évig - nem nő ugyanis ennél korábban szárnya -, kivéve azt, amelyik őszintén szerette a bölcsességet, más szóval, amelyik a fiúszerelmet a bölcsesség szeretetével együtt művelte. Ezeknek a harmadik ezeréves periódusban - ha egymás után háromszor ezt az életet választották - szárnyuk visszanő, s a háromezredik évben visszatérnek.
A többiek ellenben, miután első életüket befejezték, ítélet alá esnek, és megítéltetvén némelyek föld alatti tömlöcökbe jutva bűnhődnek, másokat viszont Diké az égbolt egy meghatározott pontjára emel föl, s ott élnek ahhoz méltóan, amilyen életet emberi alakban éltek.
Az ezredik évben mindkétféle lélek megérkezik, hogy sorsot húzzon és kiválassza a második életet: mindegyik olyat választ, amilyet akar; állat életformájába is kerülhet emberi lélek, állatból pedig visszakerülhet emberi életbe az, aki hajdan ember volt.
Mert amelyik lélek sose látta az igazságot, az nem ölthet emberi alakot. Az embernek ugyanis meg kell értenie a formára vonatkoztatva kifejezett dolgot, ami sok érzékelésből adódik, s melyet gondolkodása segítségével foglal össze egységgé. Ez pedig nem más, mint visszaemlékezés azokra a dolgokra, amelyeket lelkünk egykor látott, istenével együtt haladva, amikor túllátott azokon a dolgokon, amelyekről most azt mondjuk, hogy léteznek, és fejét a valóban létező felé emelte. Ezért igazából csak a bölcsességszerető értelme kap szárnyra, mert ő, amennyire képes rá, emlékezetével mindig ott időzik ama dolgok körül, amelyek körül isteni voltát elnyeri az isten.
Csak az az ember lehet valóban teljes emberré, aki - szüntelenül a teljes beavatásban kiteljesedve - helyesen alkalmazza az ilyen emlékeztetőket. Minthogy pedig félreállt az emberi törekvések sorából, és az isteni mellé szegődött, megszólják az emberek, mintha meg volna zavarodva, s közben nem veszi észre a tömeg, hogy istentől megszállott állapotba került.
Egész gondolatmenetünk, íme, ide érkezett: a rajongás negyedik fajtájához, amely - ha valaki meglát egy földi szépet, visszaemlékezik a valódi szépre, szárnya nő, és tollát borzolva felrepülni vágyik, de tehetetlenségében csak néz a magasba, mint a madár, s közben nem törődik a lentiekkel, máris kész a vád, hogy rajongás fogta el - nos, éppen ez az istentől való megszállottság a legnemesebb valamennyi közül, s ez ered a legnemesebb forrásból, annak számára is, akit már magával ragadott, és annak is, aki ezután részesül belőle; s ebben a rajongásban részesülvén kapja a szépség szerelmese a szerelmes nevet."
Platón: Phaidrosz
Hamis én
"Abban a pillanatban, amikor nekem mint csecsemőnek vagy kisgyereknek a gondviselőm vágyainak teljesítésével kell foglalkoznom, a saját vágyaimat várakoztatnom kell, és erőforrásaimat a rám szabadított elvárások kielégítésére kell használnom. Ha ez gyakran, rendszeresen megtörténik, végül elfelejtem vagy száműzöm saját vágyaimat, elfelejtem, ki vagyok, és főfoglalkozásként a gondviselőm forgatókönyve szerint rám osztott szerepet fogom játszani. Nem én leszek, hanem egy színész, akit nem önmagam, hanem teljesítménye alapján értékelnek. Winnicott szóhasználata szerint: elveszítem igazi énemet, és azért kell küzdenem, hogy hamis énem révén sikerüljön a túlélés.
A vágyaim nyomán, ha rendszeresen semmibe veszik, elhanyagolják őket, gyötrelmes fájdalom, és frusztráció származhat. A túlélés érdekében el kell távolodnom kielégítetlen vágyaimtól, és le kell hűtenem magam, vágymentessé kell válnom - mint a róka, aki nem érte el a dús szőlőfürtöket, s ezért kijelentette, hogy a szőlő úgyis savanyú. Ha nem kapaszkodhatom anyám testébe, hanem magamra hagynak a bölcsőben, félek a megsemmisüléstől. Az evolúció ültette fajunkba ezt a reakciót, mert az a csecsemő, aki elengedte anyja bundáját, azonnal lepotyogott, és ízletes falat lett az arra járó ragadozók számára. Igazi énem csak biztonságban fejlődhet. A hamis én vészmegoldásként jön létre, a túlélés érdekében - ugyanazért, amiért az állatoknak agyaraik, karmaik vannak.
A túlélés nem élet. A túlélő, mire középkorú lesz, elfárad, és gyakran megkapja a címkét: depressziós. Mivel nem tudja, hogyan lehetne hiteles, és nem mer felhagyni azzal a szokásával, hogy mindig mindenkinek a kedvében akar járni, viszont felbőszíti az, hogy elmegy mellette az élet, a túlélőnek végül is egyetlen utolsó vágya marad a létezés szabadesésének feneketlen ürességében: a halál iránti vágy. Eldobni a vesztő lapokat, kiszállni a játékból, titokban talán reménykedni egy új leosztásban, újrakezdésben. Él a titkos vágy: megpihenni. Mert ez a módja: kipihenni magunkat a mesterségesen kialakított hamis én rémületéből, alkalmazkodó feszültségeiből, és átváltoztatni az eredeti, szinte már elfelejtett valódi énné, elsiratva és meggyászolva azt, ami kimaradt, és így elveszett mindörökre. A pihenés, az elengedés, a kiengedés: ez az ellenszer, ezzel gyógyítható a reagálási kényszer okozta megsemmisülés."
Feldmár András: Játszani is engedd
Az Egy álmai
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
Szabó Lőrinc
Magány
Mint héjj az almát, borít a magány,| körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!” |
| Hordom az élet bőrét, burkomat |
| s látom, mindenki páncélt hord magán. |
|
|
| Nap, föld, eső voltam, most alma, várok: |
| várom, hogy a halál kezébe vesz |
s lehámozza rólam az életet.
Szabó Lőrinc
Mindenütt ott vagy
Mindenütt ott vagy, ahol valaha| tudtalak, láttalak, szerettelek: |
| út, orom, erdő veled integet, |
| falu és város, nappal s éjszaka |
| folyton idéz, őszi hegy s tél hava, |
| vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg |
| az első vágy s a tartó őrület |
| huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. |
| Mindenütt megvagy: mint virágözön |
| borítod életemet, friss öröm, |
| frissitő ifjúságom, gyönyöröm: |
| minden mindenütt veled ostromol, |
| de mindig feljajdul a halk sikoly: |
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Szabó Lőrinc
Kommunikáció
"van bizonyos beszéd- és elbeszélésforma, amelynek segítségével a valóban szép és jó ember kifejezheti mondanivalóját. És van egy ettől elütő, másik beszédfajta, amivel a velük ellentétes születésűek és neveltetésűek élnek és szólnak.
Mértéktartó ember, amikor egy derék férfi beszédének vagy tettének elbeszélésébe bocsátkozik, akkor úgy akarja azt elmondani, mintha ő maga volna az, és nem szégyelli az ilyesmit: a leghívebben utánozza a feddhetetlenül és értelmesen cselekvő, derék embert, de már kevésbé hajlandó utánozni a beteget, a szerelmében csalódottat vagy a részeget, vagy más nyomorúságban lévőt; de ha valaki hozzá méltatlanról van szó, dehogy buzgólkodnék abban, hogy magát hitványabbá alakítsa, hacsak rövid időre nem, míg az valami jót nem tesz: hanem bizony restelkedik, részben mivel járatlan az ilyen utánzásban, részben, mert utálkozik magát holmi hitvány alakba beleélni, és azt kifejezni, mégha játékból is, akit elméjében megvet."
Platón: Az állam
Az írás hasznáról - másképp
"Amikor végül elértek a betűkhöz, Theuth így szólt: "Ez a tudomány, királyom, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat, mert sikerült föltalálnom az emlékezet és a bölcsesség varázsszerét." A király erre így válaszolt: "Theuth, te ezermester, az egyik ember képes e mesterségek feltalálására, a másikban pedig annak a képessége van meg, hogy megítélje, miféle kárt vagy miféle hasznot jelentenek azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, a betűk atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatásuk. Hiszen találmányod éppen hogy feledést fog eredményezni azok lelkében, akik megtanulják, mégpedig az emlékezet elhanyagolása miatt. Az írásban bízva ugyanis kívülről, idegen jelek által, nem pedig belülről, önmaguktól emlékeznek majd vissza. Nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad te fel! S tanítványaidnak látszatbölcsességet nyújtasz valódi bölcsesség helyett. Mert sok mindenről hallva, ámde kifejtő tanítás nélkül, azt fogják gondolni, hogy sokat tudnak, miközben jórészt nem tudnak semmit, és ráadásul nehéz felfogásúak lesznek, hiszen ahelyett, hogy bölcsekké váltak volna, látszólagos bölcsek lettek."
Platón: Phaidrosz
L. J.-nek szeretettel
Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Ember
"Mert amelyik lélek sose látta az igazságot, az nem ölthet emberi alakot."
Platón: Phaidrosz
Depressziómentesen
"Csak az mentes a depressziótól, akinek önértékelése saját érzései igazságába vetett hitében, és nem bizonyos kvalitásai meglétében gyökerezik."
Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása
Ellentmondás
"...a bűnhődés a legnagyobb rossztól, a lelki bajtól való megszabadulás
A legboldogabb, tehát az, akinek a lelkében egyáltalán nincs hiba, merthogy kiderült, hogy a lelki baj a legnagyobb rossz.
Utána következik az, aki megszabadult a lelki bajától.
Éspedig azáltal, hogy rendreutasítják, megbüntetik, és ő megbűnhődik.
A legrosszabb tehát annak, aki jogtalanságban szenved és nem is szabadul meg tőle.
Ha viszont nem bűnhődünk meg, bennünk marad a rossz.
...a legnagyobb s legelső minden rossz között, ha jogtalanul cselekszünk és nem lakolunk meg érte.
Nem rejtegetni kell a bűnt, hanem napvilágra hozni, hadd bűnhődjék az illető, hadd nyerje vissza egészségét..
És mindenki önmaga legyen a maga és rokonai első vádlója, s arra használja a szónoklást, hogy a rossz tetteket napfényre derítve a legnagyobb rossztól, a jogtalanságtól megszabadítson.
... be kell bizonyítanod, hogy nem az a legnagyobb rossz, ha valaki jogtalanságot követ el és nem fizet meg érte.... Ha nem bizonyítod be, akkor... egy életen át ellentmondásban lesz önmagával. Pedig kedves barátom, még mindig jobb ... ha az égvilágon senki sem ért velem egyet és az ellenkezőjét mondja, mint én - csak én magam önmagammal összhangban legyek és saját magamnak ne mondjak ellent."
Platón: Gorgiász
